Micsoda furcsa ellentmondás, és mégis igaz. Csak testben hagyott itt minket, de lelke, szelleme itt maradt. Mindannyian, akik itt voltunk a búcsúztatón éreztük, tudtuk ezt. Különböző ezoterikus műsorokban szokott időnként az ügyeletes varázsló, jógi, sámán stb. mondani olyanokat, hogy – szellem van rajtad, de majd leveszem és akkor jó lesz neked. Nos, nem tudom mi az igazság, de ha ez lehetséges, mi szeretnénk, ha ez a szellem mindig velünk lenne, irányítana és vezérelne. Mert ez a szellem – testi valójában is – sokat adott és sokat jelentett nekünk. Élete, munkája, tettei, áldozata, példája tovább él bennünk és új tettekre, áldozatokra sarkall. Csak ennyi a magyarázata az ellentmondásnak – Most már nincs, de mégis van.
Szép számban gyűltek össze a Kispesti temető ravatalozója előtt Potyka bácsi barátai, tisztelői. Az ég is kivirult, nem takarta felhő a Napot. Sok nemzeti szervezet képviseltette magát a búcsúztatón, nem sorolom fel egyenként. Mindegyik zászlóival, jelképeivel jelent meg, ahogy ez illik is ilyenkor. A ravatal előtt álltunk csoportokban, Potyka bácsi pedig szembe velünk, egy képről nézett ránk. A képen egy őszülő hajú, kedves de elszánt tekintetű gárdista – amilyen mindig is volt életében. Így fogunk rá emlékezni mi is.
Katolikus búcsúztatással kezdődött a szertartás. Az atya elmondta Potyka bácsi szinte egész életét, kiemelve az ’56-os szabadságharc alatti tetteit. Beszélt családjáról és a hazától távol töltött hosszú évekről. Elbúcsúztatta Potyka bácsit és a gárdistákat sem felejtette el megemlíteni.
Ezek után Vinczek György XIX. kerületi alpolgármester (MSZP) búcsúzott az önkormányzat nevében. Kicsit tartottunk ettől, de végül egy egészen tisztességes búcsúztató hangzott el. Természetesen ő nem említette meg egy szóval sem a Gárdát és a gárdistákat. Mert ugye, amiről nem beszélünk, az nincs is. Az persze nem számított, hogy többszáz gárdista állt ott, igaz különféle nemzeti szervezetekbe tagozódva. De egy politikus nyilván nem a szemének hisz, hanem annak, ami elő van írva.
Vitéz Ináncsi József a Magyar Nemzeti Gárda örökös kapitánya, a fenti imádsággal kezdte beszédét, mert ez volt Potyka bácsi életének vezérfonala. Megemlékezett a vele való személyes kapcsolatáról, hogy mit jelentett a közelében lenni, az ő kedves, bölcs emberségéből táplálkozni, történeteit, elbeszéléseit hallgatni és példát venni elszántságáról, kitartásáról, nemzet- és hazaszeretetéről. Kifejezte reményét, hogy nem sikkad el az a terv, hogy Potyka bácsiról az a közterület legyen elnevezve, ahol őt a majdnem végzetes lövés érte a harc közben, ahol már áll egy emlékére szentelt kopjafa. Búcsúztató beszéde végét pedig egy verses megemlékezéssel zárta.
vitéz Ináncsi József
Potyka emlékére
Mondd Potyka, milyen a mennyország,
mert Te ott vagy, azt biztosan tudom.
Oda vittek fel az angyalok,
amikor távoztál tőlünk egy langyos hajnalon.
Találkoztál-e már társaiddal,
kikkel ’56-ban fegyvert fogtatok,
hogy hazánk szabadságáért
a halálig harcoljatok?
Már akkor sem féltél,
hiszen már jóval előtte a nyakadba került a hurok,
börtön és kényszermunka lett belőle,
melyről történeteidből tudok.
Kispest és ’56 kint a harctéren talál,
csatázol, védsz, szerzel és adsz,
és itt is csak centikre kerül el a halál.
Aztán menned kell, mert jön a rémuralom,
harcosok holttestén ül tort a vörös hatalom.
Vértől részeg komcsik hoznak ítéletet,
felakasztva férfit, nőt és felnőtté vált gyereket.
Sebesült fejednél csak a lelked fáj jobban,
hisz a szabadságharc lángja utolsókat lobban.
Ki is alszik gyorsan, de csak látszólag van vége,
az újabb lángért imák szállnak fel az égre.
Hátradől a ruszki, hatalmában bízik,
pedig a hamu alatt a parázs még izzik.
Közben Kanadában festesz remek tájképeket,
házat, tavat, hegyet és indián gyereket.
Aztán eljön az idő, amely egyszer haza szólít,
„rendszerváltás”-nak hívják ezt az új módit.
De zsinóros mente helyett újra itt a kaftán,
mára narancssárga lett a vörös patkány.
Míg luxusnyugdíj dukál a sortűz-vezénylőnek,
alig jut kenyérre az ’56-os hősnek.
Mit tehetsz, közénk állsz, harcolsz velünk megint,
pedig fenyeget a Viktor, hogy rögtön arcon legyint.
Ez ma a jutalma minden gárdistának,
pedig ha jön az ár, mi védjük a gátat.
Egyszer csak jön a hír, hogy végleg elköltöztél,
két angyal jött érted és Te velük mentél.
Hogy véged van, nem hisszük,
egyre csodálkozunk,
de ne félj Potyka bácsi,
mert még találkozunk.
Az egyre fogyó harcostársak nevében, egy nála jó tíz évvel fiatalabb bajtársa búcsúzott el-elcsukló hangon. Bizony szomorú volt ez a remegő hangon elmondott búcsúztató, mely nem csak a szabadságharcosok hajdani dicső tetteiről, de mai méltánytalan és szomorú helyzetéről beszélt. Mikor a rabló, gyilkos gazemberek, politikusok, régi- és új sortűz-vezénylők élik a gondtalan fényűző életüket milliós nyugdíjakkal, közpénzen, addig a nemzet hősei tengődnek a kegyelemkenyéren. Gyalázat!
A beszédek végén pedig elénekeltük – sok fiatal talán Potyka bácsitól hallotta először – a régi magyar himnuszt, a Boldogasszony anyánkat. Innen az urnát és a koszorúkat ünnepi menetben vittük a temető – Potyka bácsi által létrehozott – ’56-os emlékművéhez. Potyka bácsi – akarata szerint – itt akart lenni rég halott bajtársai között. Ezért itt koszorúzott minden szervezet és az egyéni ermlékezők is ide tették virágaikat, mécseseiket.
Mit lehet még elmondani úgy, hogy ne essünk az ismételgetés bűnébe? Könyveket lehetne megtölteni Potyka bácsi életével, tetteivel és reméljük, hogy egyszer valaki tényleg meg is tölti majd. Addig azonban őrizze mindenki szívében, eszében, ne felejtse el soha! Meséljen róla az utódoknak, ismerősöknek! Legyen büszke rá, hogy ismert egy igaz magyar embert, aki élt, tűrt és szenvedett, de soha meg nem alkudott hosszú élete során!
Fent, kezdtük egy imádsággal és búcsúzunk Tőle egy másikkal, – mellyel az élők búcsúznak a halottaktól – ami egyben alázatos könyörgés is az Élet Urához.
Requiem, aeternam dona eis, Domine.
Et lux perpetua luceat eis.
Requiescant in pace.
Amen.
Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik.
És az örök világosság fényeskedjék nekik.
Nyugodjanak békében.
Ámen.
Hódos László
MNG Sajtószolgálat