Az immár hagyományosnak tekinthető megemlékezésen az idén is részt vett az MNG egy kisebb egysége. Az elmúlt évek tapasztalatai, valamint az idei rendezvény értékelése után tiszta nyugodtan kijelenthetem, hogy az egyik legkedveltebb éves rendezvényünk mindig a tiszaeszlári megemlékezés.
Nézzük csak, mi is szokott történni egy ilyen napon.
Találkozó reggel és felszállás a buszra, amelyen rajtunk kívül javarészt olyan emberek ülnek, akik hozzánk hasonlóan évekre visszamenően résztvevői ennek a rendezvénynek. Sokan egy év után ilyenkor találkoznak ismét, van tehát beszélgetni való bőven az amúgy nem túl rövid út közben. Érkezés Tiszaeszlárra, a Stella sörözőbe, ahol régi ismerősként üdvözöl bennünket a tulajdonos és a helyi szervezők. Találkozunk más nemzeti szervezetekből érkező bajtársakkal is, így a Büki Hegyivadász Egylet, a Magyar Önvédelmi Mozgalom, a Lelkiismeret 88, a Pax Hungarica, valamint nem utolsó sorban a rendező Magyar Nemzeti Front tagjaival. Hamarosan megérkeznek a Gárda Motorosok is és a megemlékezésre indulásig van még idő egymás köszöntésére és néhány barátságos mondat váltására.
Aztán elérkezik az indulás ideje és a temetőbe tartó menet rendezetten felsorakozik. Elől a zászlók, aztán a nemzeti szervezetek tagjai, utánuk a civil megemlékezők, akik – talán az esemény komolyságához igazodva, vagy talán látva az előttük állók követendő példáját – szinte katonás rendbe állnak be a sorba. A menet megindul.
Számomra még mindig kicsit furcsa, hogy a régebbi évek gyakorlatának tekinthető rendőri vegzálás ezúttal is elmarad. Furcsa, de nem hiányzik. Mindössze egyetlen rendőrautó áll távolabb tőlünk, majd a menet indulásakor ez az autó, valamint az addig benne ülő rendőrök biztosítják számunkra az útvonalat, mivel a temetőig tartó út egy részét az autóúton kell megtennünk. A menet méltóságteljesen vonul végig a településen, néhány helyen a lakók kiállnak házaik elé, többen integetnek is, de amit hiányolok, az személyes részvételük az eseményen. Néhányan mernek csak csatlakozni a rendezvényhez, de mint mondják, nem tőlünk félnek, hanem a következményektől, ha kiderül, hogy „ilyen” rendezvényen voltak.
A temetőbe érve a Magyar Nemzeti Front képviseletében Őz Ágnes nyújt egy rövid visszatekintést az elmúlt több mint egy évtizedről, az első rendezvénytől a mai napig. Mérföldkövek ezek, melyek az igazság útját szegélyezik és bombák is egyben, amelyek a gazságra való emlékezéssel minden évben ijesztő bombaként robbannak azoknál, akik akkor is és most is oly nagy serénységgel dolgoztak a valóság megismerésének elkendőzésén. A visszatekintésben felsorolásra kerülnek az évek óta megjelenő szervezetek és ebben a felsorolásban – nem kis büszkeségünkre- helyet kap a Magyar Nemzeti Gárda is.
A következő felszólaló Tompó László, aki a maga felkészültségével, magas szintű tudásával, valamint lebilincselő előadói képességével mindig leköti a hallgatóság figyelmét. Így történik ez most is.
Szót kap Táskai Ferenc is, a Magyar Nemzeti Gárda országos vezetője, aki egy rövid visszaemlékezést tesz az 1882-es eseményre, hangsúlyozva, hogy Solymosi Eszter holtteste ugyan nem került elő, így teljes bizonyossággal kijelenteni nem lehetett, hogy a kis libapásztorlány életét a zsidók oltották ki, de a vizsgálat során a zsidók részéről bevetett félrevezető manőverek, valamint a Rothschild bank által megzsarolt akkori Magyarország kényszerítése egy számukra kedvező ítélet meghozatalával azt bizonyítják, hogy valamit nagyon szerettek volna leplezni.
Az igazságot nem kell leplezni, az igazságtól a becsületes embernek nem kell félni, itt tehát valami másról volt szó. Ez volt az első eset, hogy a zsidó pénzügyi métely szinte nyilvánosan vájta bele a fogát a magyar igazságszolgáltatás testébe és addig marcangolta, míg ez a test több sebből vérezve meg nem adta magát, alárendelt szolgából cinkossá válva egy hamis ítélet meghozatalában. Hogy maga a vérvád igaz-e, mindenki döntse el maga. A döntésben segít, ha utánanéz az interneten, hány ilyen per indult szerte Európában az 1100-as évektől napjainkig, amelyeknek zsidók voltak a vádlottjai. Az ismétlődő eseteket persze lehet véletlennek tekinteni, vagy akár annak, hogy szegény kiválasztottakat mindig üldözték. Viszont az 1882-es esemény kapcsán alkalmazott receptet a mai napig alkalmazzák ezek a derék kiválasztottak, vagyis, ha nem lesz olyan az eredmény, amely számukra elvárható, pénzügyi vonalon fojtják meg az ellenszegülőt. A polip csápjai egyre messzebbre érnek, a bírósági ítéletek, a törvényhozás, a közvélemény formálása a médián keresztül, a közoktatás tananyaga, stb. mind attól függ, hogy ezek az egy tőről metszett pénzemberek éppen mit szeretnének. És épp ez az, ami miatt megjelenünk évről-évre ezen a megemlékezésen, hogy emlékeztessük a közvéleményt arra, hogy hosszú idő óta bizonyos láthatatlan érdekkörök döntései befolyásolják életünket. Meg aztán nem árt, ha az egészséges magyar nemzettudat megőrzése érdekében rendezünk néha egy-egy holokauszt-mentes napot. Nem véletlen, hogy ez a megemlékezés minden évben kiveri a biztosítékot még az Országházban is és persze az sem véletlen, hogy leginkább azoknál a képviselőknél, akik valamiért nem szeretnének kettős állampolgárságukról nyilatkozni.
A temetőben megkoszorúzzuk Solymosi Eszter sírját, majd rendezetten térünk vissza kiindulási helyünkre, ahol a söröző udvarán már elkészült a remek paprikás krumpli, amelyet minden résztvevő jó étvággyal fogyaszt. Rövidesen elköszönünk Rikárdótól, a helyi szervezőtől, aki remek házigazda és remek szakács is egyben, aztán indulunk Tarcalra, ahol egy meglepetés, valamint egy tokaji borospince meglátogatása is a programunk része.
A meglepetésről kiderül, hogy nem más, mint a tarcali dombon tavaly átadott Áldó Krisztus szobor, amelyhez felsétálni egy ilyen kiadós ebéd után nem kis teljesítmény, mert elég meredek az út, de azért leküzdjük az akadályt. A gyönyörű szobor és a fenséges látkép bőven kárpótol a meghozott áldozatért. Itt van időnk egy kicsit pihentetni a testünket és megnyitni a lelkünket, hiszen az áldás csak akkor érkezik, ha óhajtjuk és befogadjuk azt.
Feltöltődve sétálunk le a dombról és néhány perc buszozás után már lefelé megyünk a nemes penésszel borított borospincébe. Odalent, több méterrel a felszín alatt, a hegy gyomrában félhomály, langyos, párás levegő, egy különleges mikroklíma fogad, amely nélkül a Tokaji bor nem lenne világhírű. Helyet foglalunk az asztaloknál és már jön is az első bor kóstolása, amely pincehidegen kerül a poharunkba, de nem tartózkodik ott sokáig, mert ha nem ebéd és egy kiadós séta után lennénk, kiváló illatával akkor is arra kényszerítene, hogy fogyasszuk el, ha jót akarunk magunknak. Még három kóstoló követi, egyre édesebb ízben. Mondanom sem kell, hogy a 6 puttonyos aszú zárja a sort, amelynek elfogyasztása után már igen oldott a hangulat. Hogy visszazökkenjünk az édes életből a kemény valóságba, utoljára egy korty törkölypálinka landol a poharakban, aztán indulás haza. Mindenki megtapasztalja, hogy lefelé valahogy könnyebb volt jönni.
Felszállunk a buszra és a kezdeti zsongást követően hamarosan lecsendesül a társaság.
Élményekkel gazdagodva buszozunk hazafelé és közben arra gondolok, hogy jövőre is vár Tiszaeszlár és mi is biztosan újra ott leszünk.
I.J.
MNG Sajtószolgálat