Megemlékezés a kommunista diktatúrák áldozatairól
2016. február 25.
Memento emlékmű

Esős, szeles, hideg este gyűltünk össze maroknyian ezen az eldugott, elhagyatott emlékhelyen a Duna parton. Itt soha sincs senki, csend van és nyugalom. Nem divatos hely, nincs is nagy felhajtás. Bezzeg a kiemelt megemlékezéseken, ahol a sok „nevezetes" ember mondja a sok nevezetes okosságokat... Oda mi nem megyünk, de nem is mehetnénk. Nem szeretjük a polkorrekt, kenetes ostobaságokat és a jellemtelen, álszent, hazug politikusokat és más gazembereket. Itt méltón, és kenetteljes hazugságok nélkül emlékezhetünk az áldozatokra és a hóhérokra.

Táskai Ferenc a Magyar Nemzeti Gárda (MNG) országos vezetője beszédében a hamisításokra, elhallgatásokra hívta fel a figyelmet, valamint kitért a „mit szabad és mit nem" demokratikus vívmányaira. Mivel ebben a demokráciában nem mindenre szabad emlékezni, mert a gyilkosok és az áldozatok sem egyformák. Néha az áldozatokból gyilkosok lesznek és fordítva. Viszont nem minden áldozatra szabad emlékezni, mert esetleg ez sértené a gyilkosok érzékenységét. Főleg ha gyilkosok áldozattá válnak. Ugye milyen zavaros ez az egész? Amire ez előtt még gond nélkül emlékezhettünk, mára tilos és ami akkor tilos volt, mára szabad. Ez az igazi demokrácia. A pontok és az ellenpontok folyamatos (igény szerinti) változtatása, főképpen az értékek züllesztése, leértékelése, elhallgatása révén. Nehogy véletlenül az ember kiismerje magát. Hogy ez mennyire egyoldalú és álságos az már fel sem tűnik. Nos, ilyen körülmények között kell és lehet nekünk emlékezni. Csoda-e, hogy évről-évre (nem értve a dolgokat, félreinformálva, agymosottan) egyre kevesebb ember jár el az ilyen emlékrendezvényekre. Pedig, ha elfelejtik eleink, hőseink áldozatát nem csak őket, de az őket elpusztító, megsemmisítő hatalom borzalmas tetteit is elfelejtik.

Valószínűleg, pont ez a cél.

A koszorúzás, ahogy ez már lenni szokott nálunk, katonai tiszteletadással történt, ami után az egyéni megemlékezők tették le virágaikat és gyújtottak mécseseket. A Szózat és a Székely himnusz eléneklése után ért véget csendes megemlékezésünk.

Vajon, jönnek-e még utánunk emlékezők a következő napokban? Vajon borítják-e virágok, mécsesek az emlékmű lábazatát? Vajon emlékeznek-e még?

 


Forrás: MNG Sajtószolgálat, Budapest

2010. Magyar Nemzeti Gárda | RSS csatorna