Szeles, borús, napsütéses, igazi márciusi időjárás mellett kezdődött a Magyarok Világszövetségének március 15-ei emlékműsora a Hősök terén. Mint Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke megjegyezte, ez az egyetlen civil szervezet által tartott megemlékezés ma a fővárosban. Ezért is csatlakoztunk már többször is ehhez a rendezvényhez, nemcsak mint közönség, de rendezvény biztosítókként is. Igazi, független gárdaszervezetként nem szándékozunk egyetlen pártrendezvényhez sem csatlakozni, de civilben természetesen mindenkinek joga van az ilyen rendezvényeken is jelen lenni.
Sajnos ez az esemény is mutatta, hogy mennyire erőtlenek ezek a civil kezdeményezések napjainkban. Magyarul, nem sokan voltak kint. Időnként szinte több turista volt a téren, mint magyar ember, nagy figyelemmel fotózva a látványos eseményt, lényegesen nagyobb érdeklődést tanúsítva, mint honfitársaink.
Igaz itt nem voltak politikai lózungok, nagyotmondóverseny, egymás pocskondiázása, verbális és fizikai erőszakoskodás. Tehát semmi érdekes nem történt, csak egy szép, kegyeletteljes megemlékezés egy olyan eseményről, amely 167 éve egybekovácsolt gazdagot és szegényt, öreget és fiatalt, nemest és jobbágyot, és ami nagyon fontos, magyart, németet, szerbet, szlovákot, románt, a Szent Korona polgárait, nemzeteit. Erre emlékeztünk.
És mi volt még ezen kívül körülöttünk ezen a napon? Minden más. Egyesek talán félreértették, azt hitték, hogy a forradalomra való emlékezet ürügyén forradalmat kell csinálni. Méghozzá magyar a magyar ellen. „Gyönyörű!” A demokrácia pártokráciája (ez borzasztó, magyartalan, de mindent elmond) sikeresen uszította egymásra a szerencsétlen, agymosott és a nagyotmondás be nem tartott ígéreteinek mocsarába fuldokló, zavarodott, szenvedő, megtört, csalódott embereket. Néztem az arcokat és inkább szánakozást, éreztem. Láttam, szüleinket, sőt nagyszüleinket az ún. kisembereket – akiket az elmúlt 50–60 évben jobbról és balról egyformán néztek (és néznek) hülyének, valamint jobbról és balról egyformán rúgtak (és rúgnak) bele, lehetőleg páros lábbal, jó mélyen. Néztem a „működő demokrácia” megmondó emberei és a -média által jól felhúzott „ünneplő és emlékező” honfitársaimat, akik a nemzeti ünnep ürügyén estek egymásnak szóval és tettel is.
Szégyent és szánalmat éreztem, nem dühöt. Sajnáltam és szántam azokat, akik e nemzeti ünnepen – ami az összetartást és összetartozást szimbolizálja – azzal voltak elfoglalva, hogy dühtől torzult arccal, egymás képébe ordítsák egyéni sértettségüket és fájdalmukat. Mindezeket nagy kéjjel mutatta be és boncolgatta mindenfajta média.
Valahol, valakik nagyon örültek, örülnek ennek. Biztos vagyok benne azonban, hogy voltak, akik lehajtott fejjel, szemük sarkában múló könnycseppel szégyenkeztek. De őket nem kérdezte senki, őket nem mutatta semmi. Csak Ady szívszaggató sorai visszhangzottak: „…Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: /Én magyarnak születtem. /Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, /Üssön csak, ostorozzon…”
De ennek ellenére abban is biztos vagyok, hogy a pillanatnyi elérzékenyülés után felemelt fejjel és kemény szívvel gondoltak a szabadságharc hallhatatlan költőjének hitvallására is: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,/ Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! /Itt minálunk nem is hajnallik még, /Holott máshol már a nap úgy ragyog. /De semmi kincsért s hírért a világon /El nem hagynám én szűlőföldemet, /Mert szeretem, hőn szeretem, imádom /Gyalázatában is nemzetemet!”
Néhány szó még az MVSZ ünnepségéről. Szerény és mégis felemelő megemlékezés volt. Nem voltak drága, csillogó díszletek és mégis a legszebb, legméltóbb és legigazabb háttér – a honfoglaló ősök és a dicső királyok, fejedelmek, államférfiak – állt mögötte. A szereplők, művészek, felszólalók nem profik és nem politikusok voltak. Talán a hangvétel is ezért volt csendes és méltó. Patrubány Miklós Petőfivel kapcsolatos bejelentése az „értő” közönségnek nem volt újdonság. Habár tartalmát tekintve voltak benne vérforraló és botrányos részek, mégis higgadtan, mondhatni csendes visszafogottsággal hangzottak el. Élmény volt, ahogy több száz motoros – nemzeti-, árpád házi- és székely zászlókkal – fellobogózva rendőri felvezetés mellett többször megkerülte a teret A maroknyi lelkes közönség végig kitartott. A szereplők a tőlük telhető legjobbat nyújtották. A versek, az énekek, dalok mind szívből és szeretetből jöttek. Nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel tértünk haza, tudva, hogy a harcnak is megvan a maga ideje és helye, de semmi esetre sem a hasonló nemzeti ünnepeken és az ezekhez kapcsolódó rendezvényeken. Legfőképpen pedig nem egymás ellen, hanem…