Ismét egy megemlékezés, amelyen – vagy résztvevőként, vagy szervezőként – évről-évre ott vagyunk. Az idei rendezvényt azonban tekinthetjük rendhagyónak, hiszen a helyszín, a megszokott Memento emlékmű helyett a Szabadság téri szovjet „felszabadító” hősi emlékmű volt. A helyszínváltoztatás nem volt véletlen, hisz 26 évvel a „rendszerváltás” után ez az emlékmű még mindig ott éktelenkedik a Szabadság téren. Így talán nem is kell hosszasabban magyarázni az előző két alkalommal használt idézőjelet.
Az Öregisten ezúttal nem volt kegyes hozzánk, de talán azért adott esőt – szinte kizárólag a rendezvény idejére – , mert Ő is siratta azt a több mint 100 millió embert, aki egy embertelen eszmének esett áldozatul. Sajnos az időjárásnak (is) köszönhetően kevés civil érdeklődő tisztelte meg jelenlétével a rendezvényt. Annál több civil ruhába öltözött, és igen „érdeklődőt” vettünk azonban észre. Hiába, a vörösből narancsba öltözött pártállami múlt a jelenbe is átnyúlt, a megfigyelés, felvételkészítés a nemzeti rendezvényeken ma is mindennapos. A rendőrség ismét kitett magáért, hiszen egyrészt bőven a kellő létszám fölött „biztosította” a rendezvényünket, másrészt – önmagát nem meghazudtolva – az előzetes rendezvény bejelentés és egyeztetés ellenére, mintegy 20-30 perccel a kezdés előtt közölte, hogy mégsem tarthatjuk úgy a rendezvényt, ahogyan azt előzetesen írásba foglaltuk, vagyis nem helyezhetjük el a mikrofont az emlékmű lépcsőjén és nem mehet fel a felszólaló sem az emlékmű lépcsőjére. Megérteném a rendelkezést, ha néhány számmal nagyobb, kitömött burnuszban járnánk, és itt-ott kissé kilógna alóla némi gyújtózsinór, de mivel az öltözékünk teljesen eltért ettől, nem nagyon értettem a rendelkezés okát. (Meg aztán nem meghalni akarunk, hanem túlélni ezt a rendszert is.)
A rendezvényt ettől függetlenül elkezdtük, és mondhatom, igencsak tartalmasra sikeredett.
Első felszólalónk, a Nemzeti Érzelmű Motorosok (NÉM) elnöke, Jeszenszky Sándor, beszédében főleg azt érintette, hogy miért nem maradhat ez az emlékmű a Szabadság téren. Részéről javaslatok is elhangzottak az áthelyezésre. Remélem, a viszonylag rövid, de velős beszéd eljut azokhoz a fülekhez is, akik rendelkezhetnek erről az áthelyezésről.
Másodikként Budaházy György lépett a mikrofonhoz és egy nagyon érdekes, tényszerű eszmefuttatást vázolt fel a jelenlévőknek, amelynek a lényege tulajdonképpen a megtörtént eseményekben a Nyugat felelősségét boncolgatta. Az e gyűjtőfogalomba sorolható nagyhatalmak ugyanis összefogtak a kommunizmust képviselő Szovjetunióval, a nemzetszocializmus legyőzése érdekében. A „nácizmust” sikerült legyőzni, de addigra és később a kommunizmus világszerte több mint 100 millió áldozatot követelt. (Bőven szedi áldozatait napjainkban is, gondoljunk csak Észak-Koreára!) A költői kérdés talán nem csak bennem fogalmazódott meg: vajon mennyi áldozat lett volna, ha a németek és velük szövetségesek győznek?
Gyuri után ismét egy újabb felszólaló, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke szólt a megjelentekhez. Az MVSZ aznap már túl volt egy megemlékezésen, hiszen a szervezetnek helyt adó Magyarok Háza többek közt arról nevezetes, hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazda Párt főtitkárát, innen hurcolták el a szovjetek, 1947. február 25-én. Az ő rabsága kezdetének dátumát fogadta el 2000. június 13-án, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének határozata a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává.
Az MVSZ elnöke, az áldozatok előtti főhajtás mellett erőteljesen hangsúlyozta, hogy a mai, kárpátaljai magyarságra ható ukrajnai események is végeredményben a kommunizmusnak köszönhetőek, hiszen Hruscsov a Krím-félsziget ukrán területté minősítésével szinte kódolta a későbbi háborús konfliktust. Felszólította továbbá a magyar államon kívül, az Ukrajnával szomszédos országok kormányát, hogy a háborús behívók elől menekülő magyar állampolgárokat fogadják be, mert nem akarunk háborút, és ez nem a mi háborúnk.
Jómagam, következő felszólalóként, szintén megemlítettem, hogy miért nincs helye a szovjet „felszabadítási” emlékműnek a Szabadság téren. Megragadva a rendezvény adta lehetőséget, megemlékeztem az 1945. február 11-i kitörés magyar honvédő katonáinak áldozatvállalásáról, mert az erre szervezett rendezvényünket a rendőrség megtiltotta, a bíróság pedig helyben hagyta a rendőrség határozatát.
Nyomatékosan felhívtam a figyelmet arra, hogy a kommunizmusból többet nem kérünk, akár szegfű, akár narancs formájában akarják elfogadtatni velünk. Kitértem a rendszerváltás és a számonkérés elmaradásának okára is. Végezetül elmondtam, nem hagyjuk, hogy a kommunizmus eszméje újra felüsse fejét, hiszen tudjuk – az akkori irányítók személyét vizsgálva -, hogy milyen „eredményre” számíthatnánk. Tehát nem kérünk többé a Tanácsköztársaságból, a Lenin-fiúkból, kohnokból, sámuelekből, kleinekből, spitzerekből, róthokból, eisenbergerekből. Épp elég (sőt, sok is!), hogy pufajkás zuckerek mondják meg kormányzati főtanácsadóként, hogy mi jó nekünk.
Ezúton is megköszönöm mindenkinek, aki megjelent a rendezvényen, akár felszólalóként, akár civil résztvevőként, mert, ahogyan Petőfi írta egykor:
Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.
Ináncsi József
MNG orsz. vez.