A hősökről való megemlékezés közös ünnepe idén (is) elmaradt, az okokról, a miértekről már nem lehet higgadtan és elfogulatlanul írni, beszélni. A hatalom túlment minden elképzelhető határon, az „érzéketlen barbárság” a „gyalázat” és a „kegyeletsértés” szavak már nem fedik le a valóságot. Csak fogcsikorgatva, ordítva vagy a sírással küszködve lehet ezt továbbgondolni. Mert a halott az halott, különösen, ha becsületes katonahalált halt, tehát küzdött a végsőkig a túlerő ellen és hazájáért áldozta életét.
Ezerszer átkozott az a nép mely idegen akaratnak hódolva elfeledkezik erről és ezerszer átkozott az a hatalom, mely megtiltja az emlékezetet és a tiszteletadást a halott hősök előtt.
Vajon mi a különbség az ’56-os hősök és a ’45-ös hősök között? Még az ellenség is ugyan az volt.
Azok tiltották meg az emlékezést a ’45-ös hősökről, akiknek annak idején nem engedték, hogy emlékezzenek az ’56-os hősökre. Persze a ’45-ös hősökre lehet mondani büntetlenül, hogy fasiszták, nácik, nyilasok, antiszemiták. Viszont pont ugyan ezt mondták elődeik az ’56-os hősökre is. Akkor felmerül a kérdés, mi a különbség köztük és elődeik között?
SEMMI!
Idén is, mint tavaly mind a három távon, szép számmal képviseltük az MNG-t. Az indulás előtt a 25 és a 60 km-es távon indulók a hegyvidéki Turul-szobornál, azért gyújtottak egy mécsest – természetesen szigorú rendőri felügyelet mellett. A 35 km-es távon indulók pedig – mint e sorok írója – útközben többször gyújtották meg az emlékezés és a kegyelet mécseseit az ismeretlen katonák sírjai előtt.
A 35 km-es távhoz mint tudjuk az Erdőalja útról fel kell baktatni a Virágos-nyeregbe (kb. 1 km). Már ez az út sem volt semmiség és jelezte, hogy mire számíthatunk a továbbiakban. Az úton tükörjég, a széleken pedig fagyott hó. Néhányan már itt megismerkedtek– mint e sorok írója is – a működő gravitációval. Valahogy azért felkászálódtunk a nyeregbe, ahol már indulásra készen volt a csapat. Az ellenőrző lapok átvétele és a gyűszűnyi pálinka (tényleg) elfogyasztása után nekivágtunk.
Az első 5 km-en természetesen széthúzódott a csapat. Meg kell jegyezni, ez nem kellemes esti kirándulás, hanem teljesítménytúra, ami azt jelenti, hogy adott időn belül kell megtenni a távot. Ezt mindenki szellemi- és fizikai felkészültsége szerint tudja teljesíteni (vagy nem). Nem vagyunk egyformák, nem is egyforma ütemben haladtunk. Az első ellenőrzőpontig fagyott, csúszós, havas talajon haladtunk mintegy 60–80 cm széles ösvényen, balról emelkedő, jobbról pedig szerény mélységek szakadékok.
Nagyon oda kellett figyelni. Ez jellemezte továbbiakban az egész távot, mert hiába szélesedett ki az út, figyelni kellett hogy hova lépünk. A túrabotokkal meg tartani kellett az egyensúlyt a csúszós úton. Ez olyan szem-kéz-láb koordinációt és koncentrációt követelt, ami szellemileg és fizikailag is kimeríti az embert. Mert gyönyörű, Holdmentes, csillagos ég volt, a szem akaratlanul is elkalandozott volna az útról, ha egy-két talajgyakorlat és különböző hirtelen csípőmozdulatok bemutatása vissza nem rángatta volna a valóságba.
A második ellenőrzőpontig a kellemetlen másfél km-es kaptatót leszámítva viszonylag hamar elértünk. Itt furcsa volt a vendéglátás ugyan is a teáért fizetni kellett. Vajon ez a 100 forint, ami nem sok, nem fért már bele a nevezési díjba?
És mentünk tovább, fel, fel, fel azután le, le, le mindezek után pedig fel-le, fel-le. Persze azért ez nem ennyire egyszerű. Igazából az éjszakai erdő gyönyörű, meg nem nagyon voltunk magunkban, előttünk és utánunk is sok-sok szentjánosbogárka haladt. Mert messziről így látszanak a sötétben a fejlámpák. Tehát, ha valaki először van a túrán, nem tévedhet el, mert mindig van ki után mennie.
A Nagy-Szénáson vagy a Kutya-hegyen történt az egyik bajtársunk balesete. Nehezen haladtunk a hegyre fel a 15-20 centis fagyott hóban. A lábunkat nehezen tudtuk kihúzni, ha beleragadt a hóba. Így járt ő is, nem tudta kihúzni a lábát és rámozdult. Egy roppanást hallott és onnantól kezdve dagadt, fájt, sántított. Perbálig még legalább 6 km volt. Ez a 6 km a kitartás és az akarat diadala volt. Sajnos fel kellett adnia a túrát. Ezt a döntést meghozni éppoly nehéz, mint az ellenkezőjét, de mindenképpen józan és helyes ítélőképességre vall. Senki nem lesz kisebb azzal, hogy józanul végig gondolva felad valamit, amiből nem jöhet ki jól mert talán még nagyobb baja lehet. Perbálon pedig már várta a kocsi, minket pedig a Kakukk-hegy.
A perbáli Kaiser-sörözőben volt az ellenőrzőpont. Itt is adtak teát, de ezért nem kellett fizetni – érdekes. Viszont itt bent olyan meleg volt, hogy úgy döntöttünk nem maradunk sokáig, mert ha itt leülünk nem is megyünk tovább, így hajnali 3 óra körül.
Hamar eljött az anyácsapusztai ellenőrzőpont, innen a tó elhagyása után a sötét égen kirajzolódik a Kakukk-hegy rémisztő körvonala. Érdekes, aki már többször volt itt még az is tart egy kicsit ettől a nem is igazán magas hegyecskétől. Persze, mert ide már 30 vagy 55 km után jut el az ember, ami azért nem ugyan az, mintha itt kezdte volna. Tehát átvágva a szántóföldön jó félórás menet alatt nézhettük, hogyan közeledett felénk ez a fekete tömeg. Időnként a hegy tetején lévő ellenőrzőpontról színes rakétákat lőttek fel – látványos. Végül a hegy lábához érve derül ki, hogy milyen nagy és meredek. De ha már ide eljutottunk, felhágunk. Az első harmad viszonylag „könnyű”, ám utána kegyetlen. Nagyon meredek, nagyon csúszik és nem akar vége lenni. De azért mikor már elfogyna az utolsó levegő is, csak vége lesz és a gerincre fordulva már lehet lihegni, itt az utolsó ellenőrzőpont. És vége. Innen már „csak” levezet az út, egyenesen a szomori sportcsarnokba, ahol meleg, forró virsli és tea, valamint a jól megérdemelt díjazás várja a boldog teljesítőket.
Hódos László
MNG Sajtószolgálat
Foto by Sumák
Forrás: MNG Sajtószolgálat, Budapest