Bizony így van ez. Szabad országban, szabad ember, azt tehet, amit… szabad. És nem azt, amit akar. Ezt jól jegyezzük meg! Nem titok, hogy a „teljesen törvényes és demokratikus” tiltás ellenére a Magyar Nemzeti Gárda (MNG) továbbra is gyűjt és oszt adományokat (ruhát, élelmiszert stb.) rászoruló nemzettársainknak. Teszi ezt esküjének szellemében, a magyar fennmaradás, összetartozás és emberség nevében. Természetesen nem politikai háláért, kopogtatócédulákért, szavazatokért, ahogy és amiként ez a jelenleg „működő” demokráciában bevett és elvárt szokás. És persze nem áll a háta mögött hatalmas apparátus, szállítóeszközök, anyagi háttér. Nem! Hisz maga sem dúskál a javakban, amellett folyamatosan támadják, üldözik, zaklatják. De kellő alázattal, önfeláldozással, akarattal és fegyelemmel mindig úrrá lett és lesz a bajokon. Miként most is.
A történet a következő:
Nagy mennyiségű ruhanemű, játékok, élelmiszer gyűlt össze, gondolkodni kellett a célállomáson. Cegléd környékére esett a választás. Kapcsolatba léptünk a helyi iskolákkal ahol is nagy örömmel fogadtak. Hiába, a szegénység nem politika- vagy pártfüggő. Már volt is 40–50 rászoruló család, akik örömmel fogadták volna az adományokat. DE!Ekkor közbelépett az „europér, demokrata pártokrácia”, és forradalmi kormányunk tüzes kardja sisteregve lecsapott. – Nem, nem soha! Itt szélsőségesek nem osztanak adományokat, mit képzelnek „ezek”! Állítsuk meg a fasizmust, most! Imígyen menydörgött Cegléd város – helyi viszonyokat kiválóan ismerő és átlátó – forradalmi városvezetésének megbízott képviselője. Az iskola vezetése meglehetős szomorúsággal közölte ezt velünk. Gondolom, a rászoruló családok sem örültek túlságosan. De mit lehet tenni, működik a demokrácia, és erre büszkének kell lenni. Nos, rendben van, ha az iskolában nem ment, talán majd az óvodában. Ott talán – még – nem hat annyira az ideológia. Az óvodákban is szeretettel és örömmel fogadták (volna) az adományokat, ott is összegyűlt vagy 40 család. Ha az a volna, ott nem volna! Sajnos azonban a forradalmi önkormányzat keze idáig is elért. És itt is megtiltott mindent. Ezek után telefonon beszéltünk a helyi illetékessel. A helyi önkormányzat felelős, közpénzből fizetett hivatalnoka hisztérikusan kérte ki magának, hogy „szélsőséges csoportok” bármilyen tevékenységet folytassanak közintézmény területén. Kérdésünkre, az emberek, gyermekek lelki és fizikai állapotát – szegénység, hideg, éhezés, egészség stb. – illetően cinikusan, ridegen, a forradalmi kormány közhivatalnokához méltóan csak ennyit mondott, – MAGÁNÜGY!
Vettem magamnak a bátorságot és beleéltem magam az emberbarát, polkorrekt, párthű, közhivatalnok gondolkodásába, belső vívódásába, nem volt könnyű. Tulajdonképpen csak sajnálni tudom.
“– Borzasztó, hogy az emberekben semmi büszkeség nincsen. Ahelyett, hogy fogukat összeszorítva bíznának a forradalmi önkormányzatban, képesek lennének és elfogadnák ezektől a rohadt fasisztáktól azt a pár “koszos rongyot” meg azt a “semmi” ennivalót! Milyen türelmetlen, hálátlan és kishitű emberek ezek! Nem képesek az éhező, fázó kölykeik száját befogni, és kicsit várni, amíg javul a helyzet! Hiszen éjjel-nappal folyamatosan ezen fáradozunk! Felháborító! Hát nem! Itt nem fog tobzódni a szélsőjobb! Ha beledöglenek (én nem!), akkor sem!”
Talán ilyen lehet, vagy hasonló, de az is lehet, hogy egy kicsit sivár a képzelőerőm.
Megkérdeztem tanult jogászokat, – vajon az „új” alkotmány tartalmaz-e valamit a belevaló hivatalnok fenti indoklásából. Azt mondták még az előző sem, sőt felszólít a segítségnyújtásra és összetartásra. Esetleg a BTK tartalmazhat ilyen kitételt, – de szintén nemleges választ kaptam. Hm…hát ezt nem értem! Illetve, dehogy nem!
A vezető „elit” csodálkozik és felháborodik azon, hogy egyre több ember tartja élhetetlennek és vállalhatatlannak ezt a fajta (orbáni), „működő” demokráciát. Ami tetteiben ugyan az, csak retorikájában különbözik egy kicsit az előző, „gyurcsányi” demokráciától. Úgy állít szembe, és különböztet meg magyar embereket, hogy nem azt nézi, mit tesz, hanem milyen ruha van rajta, és a külföld mit szól hozzá. Összetartozás és segítségnyújtás helyett, megkülönböztet, és bélyegeket süt a neki nem tetszőkre, hazudik reggel, délben meg este, a rászorulóktól politikai utasításra megtagadja a segítséget, üldözi és fenyegeti a honjobbításért fáradozó, segítő-, áldozatkész embereket. Csodálkoznak és felháborodnak, mert egyre többen tartják sértőnek a demokrata jelzőt. Hiszen az elmúlt két évtized levitézlett és jelen levő politikus bűnözői (minden oldalról) nap, mint nap egymást túllicitálva (büntetlenül, szabadlábon) nyelv lógatva hörgik, lihegik bősz demokrataságukat. Nem értik, hogy egyre kevesebb ember akar velük közösséget vállalni. Nem a demokráciát rühellik, hanem az azt megtestesítő, képviselő, magukat politikusoknak nevező bűnözőket, akik külföldre járnak vádaskodni, fasisztázni, szélsőségesezni, hazát, nemzetet árulni.
Hát ez történt Cegléden. Mivel azonban a szállítmányok össze voltak készítve és a raktározással is egyre több gond volt, mindenképpen el kellett helyeznünk azt valahol. Felmerült egy kis, borsodi település, Szalonna neve, ahová két éve, az árvíz után, szintén vittünk le bútorokat, ruhát, élelmet. Természetesen a forradalmi kormány rendőrterrorjától kísérve, fenyegetve (ez egy másik történet). Ott, akkor hálás szívvel és szeretettel fogadtak minket, ezzel kivívták a demokrata és forradalmi kormány bosszúját. (Jó néhány „központi” segítségről lemaradtak miattunk akkoriban, (teljesen demokratikusan) mert elfogadták a mi adományainkat). A helyzet az óta sem sokat változott, sőt romlott. (Mint mindenhol!) Léptünk az ügyben. Helyi szervezetünkön keresztül felvettük a kapcsolatot az „érdekeltséggel”, akik nagy örömmel fogadták. Megegyeztünk az időpontban és készültünk. A szállítás napján óriási időváltozás következett be. Komoly megfontolás után azonban, úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Két nagy kocsi, ami a szállítmányokat viszi és sok kicsi, ami minket visz. Külön-külön mentünk, kalandosnak ígérkező útvonalakon. Hatvanig nem is volt baj, onnan viszont már összefüggő hózáporban utaztunk, kellő hideg kíséretében. A Magyarok Istenének hála végül mindenki épen, egészségben megérkezett. A helyszínen már vártak ránk az SZJPE-s (Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület), ŐMG-s (Őrző Magyar Gárda) és Gárdamotoros bajtársaink. Kikkel közösen pakoltuk le a két szállítóautót és helyeztük biztonságba az adományokat. Az időjárás egyre mostohább lett, a folyamatos hóesés kiegészült az egyre nagyobb széllökésekkel, pedig a bográcsban már főtt a jó paprikás is. Beláttuk, hogy ilyen időben nem lehet elkezdeni semmit. Rövid megbeszélés után, úgy döntöttünk, hogy a lassan haza kell indulnunk, mert a lezúduló hóba könnyen beleragadhatunk. Az adományokat pedig, amint lehet, a helyi MNG és SZJPE szervezetei kiosztják a rászorulóknak. Fájt a szívünk, hogy nem vehetünk részt rajta, de itt most nem rólunk van szó, hanem nélkülöző nemzettársainkról. Feladatunkat elvégeztük, eljuttattuk a ruhát, élemet a rászorulókhoz. Nem állami pénzből, minden támogatás és média reklám nélkül, a magunk erejéből. A mi eszközeinkből, lehetőségeinkből ennyire tellett. Lehet, hogy nem sok, – csepp a tengerben – de szívvel és szeretettel adtuk. Hazafelé még nehezebb és veszélyesebb volt az út, de leszámítva néhány csúszást és pördülést mindenki szerencsésen hazaért